Buktatók a párkapcsolatban

Buktatók a párkapcsolatban

 

„A párommal alig beszélgetünk egymással. Nem járunk sehova.
„A férjem szinte kivonult a kapcsolatunkból.
„Nem ez volt az első, hogy megcsalt. Elhagyjam, vagy maradjak még?”
Van, hogy egy komplex élethelyzeti krízis gyűrűzik be a párkapcsolatba, máskor pedig kifejezetten a megromlott párkapcsolat provokálja ki a pszichológushoz fordulást. Sokszor a párkapcsolati kérdések jelentik a terápia egyik legrázósabb részét, ez az a terep, ahol összesűrűsödnek a játszmák és sérülések, és sokszor itt csíráznak ki az új, konstruktív működésmódok is.
Sonja Lyubomirsky amerikai kutatópszichológus – amellett, hogy Boldogságmítoszok című könyvében gondolkodásra késztet arról, milyen mélységekig vegyülnek a kulturális elvárások a párkapcsolati döntésekbe és problémákba – bemutat a tudomány próbáit kiállt módszereket azzal kapcsolatban, hogyan lehet megjavítani, ami elromlott, és erősíteni, ami jól működik, miközben szót ejt a megbocsátás, elengedés és újrakezdés kérdéseiről. A párkapcsolatok mellett a gyerekvállalással és a szingliséggel kapcsolatos konfliktusokról is szó esik a kötetben.
A továbbiakban Lyubomirsky Boldogságmítoszok című könyvéből következnek részletek.

Amikor úgy találjuk, hogy sok gondot okoz nekünk a szerelmi vagy a családi életünk, akkor mielőtt cselekvésre szánnánk el magunkat, nagyon fontos megvizsgálnunk az életünk párjának megtalálására vagy a gyerekvállalásra vonatkozó kulturális elvárásokat. Mivel az elvárások e mélyrétege mindannyiunkban közös, és a magunkénak valljuk őket, biztosak vagyunk benne, hogy ha teljesülnek a kapcsolatokkal szembeni elvárásaink (megtaláljuk az igazit, vagy gyerekünk születik), akkor boldogok leszünk, amíg meg nem halunk; másfelől ha nem sikerül elérnünk ezeket a mérföldköveket (ha nem találunk párt, vagy kiderül, hogy a nagy ő valójában nem is az igazi), akkor életünk végéig boldogtalanok leszünk.
Hozzászokás a házastársunkhoz
Mint korábban már említettem, az egyik legfontosabb tudományos érdeklődési területem a jóhoz való hozzászokás – szaknyelven hedonikus alkalmazkodás –, mely nem más, mint hogy az emberek figyelemre méltó gyorsasággal képesek hozzászokni vagy hozzáedződni a legtöbb változáshoz az életben. A hedonikus alkalmazkodás – mely népszerű témája a pszichológiai és a közgazdaságtani kutatásoknak – megmagyarázza, miért csökken idővel mind a győzelemmámor, mind pedig a vereség agóniája. Azonban az teszi elmondhatatlanul izgalmassá ezt a témát, hogy a pozitív élményekkel kapcsolatban markánsabban jelentkezik. Sőt kiderül, hogy nagyjából minden pozitív dolgot magától értetődőnek veszünk az életünkben.
Úgy vélem, az volt a legjobb dolog az életemben, amikor hozzámentem a férjemhez – óriási boldogságot hozott az a nap, mely még a mai napig érezteti a hatását, és sokféleképpen és csodálatos módon köszön vissza az életemben. A témában végzett leghíresebb vizsgálat azonban azt találta, hogy bár az átlagember hirtelen sokkal boldogabbá válik, amikor megházasodik, de ez a hirtelen javulás csak két évig tart, utána viszont visszasüllyed az ember.
A házasság elején tapasztalható szenvedély és öröm természetes gyengülésének fényében úgy tűnik, elég visszás azt várni, hogy a hosszú távú kapcsolataink továbbra is a vágyainkat és a vágyaink beteljesülését fogják szolgálni. Sőt tovább megyek: a szerelemmel kapcsolatos romantikus elképzeléseink miatt félreértjük a házasság működését, összetettségét és tipikus életciklusát, és csalódunk, amikor azt tapasztaljuk, hogy a házasság nem folyamatosan elégíti ki a szenvedély, az elégedettség, az intimitás és a tartósság iránti igényeinket. Amint átgondoljuk az unalommal, a gyengülő szenvedélyekkel vagy az apró-cseprő elégedetlenségekkel kapcsolatos élményeinket a jelenlegi párkapcsolatunkban, újra meg kell vizsgálnunk ezeket a feltételezéseket, és újra meg kell határoznunk, hogy mennyire lehetnek ezek egy rendkívüli módon természetes folyamat egyszerű megjelenési formái.

Az életben nem minden változáshoz egyformán szokunk hozzá. A Ken Sheldonnal végzett munkánk során úgy találtuk, hogy a résztvevők sokkal kevésbé szoknak hozzá azokhoz a változásokhoz, amelyek változatosak, dinamikusak és aktív elkötelezettséget igényelnek (például nyelvet tanulnak, vagy összebarátkoznak valakivel), mint azokhoz, amelyek viszonylag állandóak, és nem változnak (jobb lakásba költöznek, vagy fontos hitelt sikerül felvenniük). A dinamikus változások továbbá a jelek szerint tartós hatást gyakorolnak az emberek boldogságérzetére. Egy dinamikus változás után a résztvevők hat és tizenkét héttel (vagy még tovább) a vizsgálataink után is még mindig boldogabbnak érezték magukat. A jelek szerint a résztvevők érzelmileg jobban hozzászoknak a statikus változáshoz hat-tizenkét héttel a vizsgálatok után.
Az ebből a tanulság, hogy kulcsfontosságú gondoskodnunk róla, hogy a házasságunkat mindig elegendő változatosság fűszerezze, ha el akarjuk kerülni a megszokást. Sőt az adaptáció a meghatározása szerint akkor történik, amikor valami állandó vagy ismétlődő dolgot tapasztalunk – amikor minden egyes hétvégi randevú vacsorából és moziból áll, vagy amikor a párunkkal érzett intimitás vagy elkötelezettség már változatlan, egyensúlyi helyzetbe jutott. Van valami a változatosságban – a gondolataink, az érzéseink és a viselkedésünk változatosságában –, ami természetéből fakadóan izgalmas és jutalmazó. Ezért ha felforgatjuk a dolgokat (ha változtatgatjuk, hogy mit csinálunk együtt, ha új gondolatokkal állunk elő, és ha spontán módon reagálunk), akkor maximalizálhatjuk és fenntarthatjuk a házasságunkban érzett boldogságot.
Az állandó házasörömök másik fontos összetevője a meglepetés, amely egyúttal segít megakadályozni azt is, hogy hozzászokjunk a jóhoz. Mi olyan különleges a meglepetésben? Amikor valamit újnak érzünk a környezetünkben („Soha nem tűnt fel eddig, hogy milyen előzékeny az ismeretlenekkel”), akkor odafigyelünk rá, ezért nagyobb valószínűséggel tudjuk értékelni, gondolkodunk el rajta és tartjuk meg az emlékezetünkben. Ha a házasságunk folyamatosan erős érzelmi reakciókat vált ki belőlünk, akkor kevésbé fogjuk magától értetődőnek venni. Tehát legyen az a célunk, hogy több váratlan pillanatot és előre nem látható örömet idézzünk elő a kapcsolatunkban – olyan meglepetéseket, amelyek tűzbe hoznak bennünket, és örömet okoznak.
Előre és felfelé – a kapcsolat megerősítése
Vannak olyan időszakok az életben, amikor az a legfontosabb, hogy a negatív dolgokkal foglalkozzunk a zűrös házasságunkban. A pozitív pszichológusok azonban megtanulták, hogy az embernek néha nem érdemes fejjel előre rohannia, ha boldog szeretne lenni, hanem inkább kerülőutat kell választania. Úgy is mondhatnánk: ne arra fókuszáljunk, hogy a kapcsolat hátulütőit és gondjait próbáljuk meg tisztázni, inkább a pozitív érzelmekre, a pozitív gondolatokra és a pozitív viselkedésmódokra összpontosítsunk a negatívak semlegesítése érdekében. A bennünk dúló, házastársunkkal kapcsolatos negatív érzelmek (pl. csalódás vagy düh) közvetlen visszaszorítása helyett tehát arra törekszünk ilyenkor, hogy ugyanezt a célt a pozitív érzelmek (pl. nyugalom vagy szeretet) maximalizálásával érjük el. Ahelyett, hogy közvetlenül a negatív gondolatoknak akarnánk elejét venni (amikor például azon rágódunk, hogy meg sem érdemlünk egy társat), inkább azzal kell foglalkoznunk, hogy pozitívakat alakítsunk ki (arra gondoljunk például, hogy a jövő jobb lesz, mint a múlt). Mindez azon alapul, hogy a pozitív gondolatok kioltják a negatívakat. Ahelyett, hogy a kapcsolatunkban megjelenő negatív viselkedésmintákat (pl. a veszekedéseket vagy a megvető tekintetet) akarnánk csökkenteni, inkább a pozitívakat (pl. a nevetést és a kedves szavakat) kellene szaporítanunk a negatívak ellensúlyozására.

Azt tanácsolom, hogy vezessenek naplót a pozitív és negatív események arányairól, amelyek Ön és a párja között zajlanak – például hogy hetente hányszor kapnak hajba, mutatják ki a szeretetüket, fejezik ki a hálájukat, kritizálják, hagyják figyelmen kívül egymást, stb. Utána érdemes kiszámolni a jó és a rossz dolgok arányát, és szentül elhatározni, hogy növelni fogják a számlálót (vagyis a házasságban előforduló pozitív dolgokat – más szóval: szeret[kez]ni, és nem háborúzni fognak), miközben csökkentik a nevezőt (vagyis a negatív dolgokat – például előre felkészülnek egy veszekedésre, és véget vetnek neki, mielőtt igazán elmérgesedhetne). Úgy is mondhatnánk, hogy a bankszámlánkhoz hasonlóan sokkal több (pozitív) letétet helyezzünk el a házasságunkban, mint amennyit leemelünk (negatív dolgok). Azt javaslom, hogy minden reggel tegyék fel maguknak a kérdést: „Mi az, amit ma öt percben megtehetek, és jobb lesz tőle a párom élete?” A vizsgálatok azt mutatják, hogy a nagyon egyszerű viselkedések – például egy velünk megesett hétköznapi, mulatságos történet elmesélése, valami intim dolog megosztása, a mosolygás, az odafigyelés a másik szavaira, a lelkesedés, a játékosság vagy a humor – hatást gyakorolhat a házasságunkban átélt boldogságérzésre, intimitásra, a veszekedések kimenetelére és még az egészségi állapotunkra is. Az első három perc alapján meg lehet jósolni egy pár tizenöt perces beszélgetésének kimenetelét. Hozzuk tehát ki a legtöbbet abból az első három percből! És kerül, amibe kerül, rövidre kell zárnunk a kellemetlen érzelmek csöp-csöp-csöpögést.
A boldog házaspárokra például nagyjából 5 : 1 arány jellemző az egymás felé mutatott [pozitív és negatív] verbális és érzelmi kifejezéseik terén, a nagyon boldogtalan pároknál viszont 1 : 1-nél is rosszabb az arány. Sokatmondó, hogy a termékeny munkahelyi csapatokat is pontosan ugyanaz az 5 : 1 arány jellemzi, szemben a kevésbé termékeny csoportokkal. Az emberek mindennapi életét vizsgáló tudósok szerint emellett a legegészségesebb és leginkább viruló egyének azt állítják, hogy náluk nap mint nap legalább három jó esemény esik egy-egy rosszra. Ez persze nem azt jelenti, hogy a negatív élmények háromszor olyan rosszak, mint a pozitívak, a tudomány viszont azt sugallja, hogy egy rossz érzés, csípős megjegyzés, kellemetlen életesemény „pofonja” felér három vagy több jó dologgal, vagy akár túl is tesz rajtuk.
Hogyan birkózzunk meg a zűrös házassággal?
Vannak a kapcsolatnak olyan elemei, amelyeket nagyon nehéz táplálni vagy megjavítani. A párunknak akadhat egy olyan vonása, amellyel nehéz együtt élni (lobbanékonysága, narcizmusa, függősége). Talán megcsalt bennünket. Lehet, hogy heti öt napon át távol van a munkája miatt. Előfordulhat, hogy már megpróbáltuk megváltoztatni őt vagy a helyzetet, de nem igazán sikerült. Amikor nagy gondokkal szembesülünk a párkapcsolatunkban, érdemes olyan cselekvési lehetőségeket is átgondolni, amelyek abban segítenek, hogy együtt tudjunk élni a jelenlegi nehézségekkel, és a lehető legtöbbet hozzuk ki a helyzetből. Bár ez az út eleinte herkulesi erőfeszítéseket követelhet meg tőlünk, átsegíthet bennünket a nehezén, és elérkezhetünk egy olyan pontra, amikor már vagy készen állunk a nagyobb változásra, vagy kilépünk a helyzetből (és a kapcsolatból), vagy pedig sikerül leküzdenünk az akadályt, és jobb idők jönnek.
Azok, akik ezt az utat választják, nagyon értékesnek találhatnak három kutatási vonalat, illetve azok eredményeit. Az első a házasságon kívüli vigasz- és örömkeresés (családtagoknál, barátoknál). A második az új, kiegyensúlyozott utak és módok keresése a közelség elérésére, valamint a mindennapi életünk megfigyelése és értelmessé tétele. A harmadik a megbocsátás útja.

Nem hívnánk zűrös házasságnak azt a párkapcsolatot, amelyben nem érik egymást a viták és veszekedések: „Ma hűvösen viselkedett velem az asszony.” „Megalázott a barátai előtt a férjem.” „Visszautasított a feleségem, amikor kifejeztem neki, hogy szeretem.” „A férjem úgy vett meg egy drága dolgot, hogy nem beszélte meg velem.” „Sokáig kimaradt a feleségem, aztán amikor hazajött, szinte elbújt előlem.” „A férjem a tiltakozásom ellenére vacak kajával etette meg a gyerekeket.” „A feleségem a legkisebb dolgokon is felhúzza magát.” „A férjem elérte, hogy komplett idiótának érezzem magam.” „Nem láttam a feleségemen, hogy érdekelné, amit mondok neki.” Valósággal kimerít és elszomorít már az is, ha belegondolok, mennyire fájnak az ilyen incidensek. Ha a fentiek valamelyike történik velünk, általában addig rágódunk rajta – passzívan és ismétlődően –, míg belefájdul a fejünk az ellenvádakba, az aggodalmakba, az elutasításba, a bosszúságba, a kételkedésbe, a kétségekbe és a sérelmekbe. Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy minél többet rágódunk egy sértésen vagy gondon, annál rosszabbul érezzük magunkat, annál torzabb következtetéseket vonunk le, és annál messzebbre kerülünk a megoldástól.
Egy teljesen új kutatási vonalból felsejlik a fájdalmas élmények egészségesebb feldolgozási módja, nevezetesen hogy „önmagunktól eltávolodott” nézőpontból érdemes elemeznünk a negatív érzéseinket és bajainkat. Úgy is mondhatnánk, hogy meg kell próbálnunk a másik ember szemével megfigyelni önmagunkat, és úgy gondolni saját magunkra, mintha madártávlatból néznénk. Sőt kimondottan el kell kerülnünk a múltbeli élményeken való gondolkodást és ezek felelevenítését a saját lelki szemeink előtt (pl. egy vita vagy egy megaláztatás képzeletbeli újrajátszását), mivel az ilyen „önmagunkba merült” nézőpont rendszerint csak káros rágódást eredményez.
Az húzódik meg emögött, hogy amikor úgy gondolkodunk egy rossz élményen, mintha külső megfigyelők lennénk – mintha távolról figyelnénk saját magunkat –, akkor képesek vagyunk úgy újraértelmezni az élményt, hogy az segítsen megérteni és lezárni a dolgot. Ezzel szemben amikor a saját nézőpontunkból idézünk fel el egy negatív élményt – mintha még mindig benne lennénk –, akkor az lesz a vége, hogy beleszakad a szívünk a részletek felidézésébe, abba, hogy ki mit mondott, és ki hogyan érezte magát. A vizsgálatok azt mutatják, azok az emberek, akik képesek távolságot tartani önmaguktól, vagyis „madártávlati nézőpontot” alkalmazni olyan helyzetekben, amikor egy nemrégiben megesett incidens során elutasítást tapasztaltak vagy dühösnek érezték magukat – vagy ezt keltette bennük a kísérletvezető –, nagyobb valószínűséggel próbálják építő módon megoldani a problémáikat, és kisebb valószínűséggel viszonozzák a párjuk részéről tapasztalt ellenséges viselkedést. Az önmagunktól való távolságtartás ráadásul a harag, a szomorúság és a pesszimizmus ellen is megvéd bennünket, és kevésbé reagálunk élettani szinten a stresszre (s ezzel együtt csökkennek például a kisebb vérnyomás-emelkedések), ami nemcsak az érzelmeinknek tesz jót, hanem a testi egészségünk javát is szolgálja.